Tehetségmenedzsment – elméleti alapok

Tehetségfejlesztéstől a tehetségazonosításig

A tehetséggondozás kiindulópontja, hogy úgy tekintsünk minden gyerekre, hogy lehet jó valamiben, aminek kibontakoztatásához lehetőségeket kell biztosítani már egészen kicsi kortól. Az ösztönzés, az ingergazdag környezet az alapja mindennek, ez teremti meg annak lehetőségét, hogy az a bizonyos belső késztetés, amit tehetségnek nevezünk, egyáltalán felismerhetővé váljon, teret kapjon a kibontakozáshoz. Csíkszentmihályi flow-elmélete alapján tudjuk, ha egy gyerek nem a képességeinek megfelelő kihívást kapja: szorong vagy unatkozik.

            Abban az esetben, ha tudunk úgy tekinteni a nem konform viselkedésűekre, hogy az adott feladat nem a képességeinek megfelelő, és tudunk az alkotó munkához különböző utakat kínálni, sok problémás gyerek „kezelhetővé” válik.

A tehetséggondozás mint dinamikus folyamat

A tehetség fogalma ma a szakirodalomban sem egységes, maga a törvényi szabályozás is egysíkú megközelítést jelenít meg. Ezen kontextusban a vizsgálati dimenziók kijelöléséhez a tehetség alábbi meghatározását vettem alapul:

„A tehetség viselkedésbeli, attitűdbeli eltérés. Ez az eltérés azonban csak akkor jelenik meg tehetségként, ha erre a környezet az egyén belső adottságainak, hajtóerőinek megfelelően reagál. A tevékenységbe és így a tehetség fejlődésébe történő külső beavatkozásnak igazodnia kell az egyéni prediszpozícióhoz. Ez a prediszpozíció legalább három elemével határozza meg a lehetőségeket: (1) az egyéni jellemzők, (2) az egyéni jellemzők fejlődésének legmegfelelőbb környezet, (3) adott környezeti lehetőségek. Ezeknek az elemeknek a dinamikus egymásra hatása hozza létre a fejlődést, függetlenül annak irányától.”[1]

A tehetség csak lehetőség, maga a tevékenység hozza létre a teljesítményt, folyamatjellege alapvető meghatározója. Ily módon a tehetséggondozás klasszikus meghatározás – azonosítás – fejlesztés megközelítésmódja revidiálásra szorul, ma sokkal inkább létjogosultságot nyer a fejlesztés – azonosítás – meghatározás metódusa.[2]

A fenti megközelítés tehát a tehetség prediszpozíciós elméletén alapul, mely szerint az egyénben munkálkodik a tenni vágyás, így a belső hajtóerő feladatot keres magának, ugyanakkor az egyéni jellemzők folyamatosan változnak mind a belső, mind a külső feltételek függvényében.  Ily módon a tehetség megnyilvánulása az egyénnek és környezetének folyamatos együttmozgása révén valósulhat meg. Ezen szemléleten alapul a Ziegler és munkatársai által kidolgozott “actiotope modell”[3], melyben a fókusz magán a tevékenységen van. A mindennapi tevékenységbe beépülő tehetséggondozás új paradigmájának alapvetései:

1. A tehetség kibontakoztatása a környezeten múlik, hogy biztosítja-e az egyén számára az optimális kihívást jelentő feladatot (cselekvési tér). 
2. Az egyén tapasztalatainak függvénye, hogy képesnek érzi-e magát bizonyos tevékenységekre (szubjektív cselekvési tér).
3. A felkínált opciók közül az egyéni választásban (cselekvések), érdeklődésben megmutatkoznak a képességek. A törekvés ereje és iránya (célok) összefügg azzal, mely területen, milyen szintre képes eljutni az egyén.
4. Az egyéni jellemzők folyamatosan változnak a belső és a külső feltételek függvényében (kölcsönhatások). 

A kiemelkedő teljesítmény ily módon akkor jelenik meg, ha valaki szeretne valamit tenni, képes erre, és tudatában van annak, hogy meg lehet csinálni, és ha mindezt a viselkedést maga a környezet is „tehetségesnek” tekinti.[4]

[1] Gyarmathy Éva (2015)

[2] Gyarmathy Éva (2015)

[3] Ziegler, Albert (2004)

[4] http://www.gigers.com/matthias/gifted/actiopic_model.html